művei

2009. október 13., kedd

A tökéletesség útja - XXIII. Fejezet

Fejtegeti, mennyire fontos, hogy az ember ne forduljon vissza, ha egyszer rálépett a belső ima útjára, s hogy milyen sziklaszilárd elhatározással kell azt elkezdeni.


Ismétlem, minden azon múlik, vajon erős elhatározással fog-e valaki ehhez a dologhoz. Nagyon sokat kellene beszélnem, ha el akarnám mondani, mi minden okból szükséges ez az elhatározás; két-három okot azonban, leányaim, mégis meg akarok előttetek említeni.

Az egyik a következő: az Úr annyit ajándékozott, és annyit ajándékoz nekünk most is folytonosan; ha tehát egyszer elhatároztuk, hogy mi is ajándékozunk neki valamit, és pedig ezt a hűséges szolgálatot - (amit végre szintén nem adunk ingyen, hiszen nagy hasznunk lesz belőle) - akkor talán csak mégis illik, hogy habozás nélkül és határozottan adjuk ezt Őneki, ne pedig úgy, mintha csak kölcsönadnánk és hamarjában vissza akarnánk venni. Mert ezt az utóbbi eljárást én nem nevezem ajándékozásnak. Hiszen az illetőt, akinek kölcsönadtak valamit, rendesen kellemetlenül érinti, ha visszaveszik tőle, különösen akkor, ha szüksége van rá s már a magáénak tekintette. Ha pedig egy jó barátunkról van szó, akitől már sokat kaptunk és pedig minden kamat nélkül, az joggal fogja kicsinyeskedésnek és szeretetlenségnek tekinteni, ha nem hagyjuk meg neki azt, amit adtunk s nem mutatjuk meg legalább ilyen csekélységgel iránta való szeretetünket. Van-e a világon menyasszony, aki miután annyi drága ékszert kapott a jegyesétől, ne ajándékozna neki legalább egy gyűrűt, és pedig nem azért, hogy gazdagítsa őt - mert hiszen úgyis az övé minden - hanem zálogául annak, hogy egész életére neki adja magát? Hát ez a mi jó Urunk mivel érdemelte volna meg, hogy csúfot űzzünk belőle, s hogyha egyszer odaadtunk neki valami csekélységet, azt újra visszavegyük tőle? Mert ha már rászántuk magunkat arra, hogy abból a sok időből, amit másokra fecsérlünk (akik pedig ugyancsak nem fogják azt nekünk visszafizetni), egy keveset neki szentelünk: akkor már csak adjuk neki azt az időt úgy, hogy az eszünk egészen Ővele foglalkozzék és ne gondoljunk másra. Ezenkívül pedig legyünk szilárdan eltökélve, hogy ezt az időt sohasem vonjuk meg többé tőle, bármennyi szenvedéssel, ellentmondással és lelki szárazsággal találkozzunk is. Ezt az időt úgy kell tekintenem, mint amelyhez nekem már semmi jogom sincs többé s amelyet az igazság alapján követelhetnének tőlem, ha azt egészen meg akarnám tagadni. Azt mondom, hogy „egészen”, mert hiszen azt nem tekintem hűtlenségnek, ha valaki alapos okból, vagy betegség miatt elhagyja az elmélkedést egyszer, vagy akár néhány napon át, föltéve, hogy azután megint újrakezdi. Elég, hogy az elhatározás maradjon meg rendületlenül, mert hiszen a mi Istenünk nem szőrszálhasogató és nem nézi az ilyen kicsiségeket.

Ha így tesztek, hálás lesz érte. Ezt nevezem én ajándéknak a mi részünkről. Azt a másik eljárást hagyjuk az olyan embereknek, akikben nincs nagylelkűség, sőt annyira szűkmarkúak, hogy adni egyáltalában nem képesek s már az is nagy dolog részükről, ha valamit odakölcsönöznek. Legalább tegyék meg ezt, mert hiszen a mi Urunk mindenért hálás. Mindent úgy tesz, amint mi akarjuk. Mikor pedig bekéri a számadásunkat, nem kicsinyeskedik, sőt nagyon is nagylelkű, annyira, hogy bármily nagy hiány mutatkozzék is benne, Ő készörömest elnézi, csakhogy megnyerje a szívünket. Ellenben Ő maga oly pontos fizető, hogy ha csak egyszer emeljük is hozzá szemünket, vagy csak egyszer gondolunk is rá, nem hagyja jutalom nélkül.

A másik ok, amelyik miatt a szilárd elhatározás annyira fontos az, hogy jórészben elejét veszi az ördög kísértéseinek. Az ördög ugyanis nagyon fél a határozott jellemű lelkektől. Tapasztalatból tudja, mekkora kárt okoznak neki, s hogy mindaz, amit ellenük elkövet, nekik és másoknak hasznára válik s ő minduntalan vereséget szenved. Mindamellett ne bízzuk el magunkat és ne számítsunk erre, mert álnok ellenséggel van dolgunk. Nagyon gyáva lévén, nem meri megtámadni az olyan embert, aki nyitva tartja a szemét, ellenben, ha azt látja, hogy nem vigyázunk, nagy kárt okozhat nekünk. Ha pedig észreveszi, hogy valaki ingatag jellemű, hogy nem erős a jóban és nincs meg benne az eltökélt szándék és az állhatatosság: az ilyen embernek nem hagy nyugtot egy pillanatra sem. Se vége, se hossza nem lesz az ijesztgetésnek, a nyugtalanításnak! Ezt én mind tapasztalatból ismerem, s azért tudok róla beszélni s újra mondom, hogy az ember el sem hinné, mennyire fontos a szilárd elhatározás.

Egy harmadik, fontos ok az, hogy így azután sokkal bátrabban harcol az ember, mert tudja, akármi történjék is, nem szabad meghátrálni. Úgy van vele, mint az olyan katona, aki a harc tüzében tudatában van annak, hogy ha nem győz, nem fogják megkímélni az életét, s ha nem esik el a csatában, utólag fogják kivégezni. Az ilyen elszántabban küzd, mert - amint mondani szokták - drágán akarja adni életét; nem igen törődik a sebekkel, mert hiszen tudja, hogy mit jelent reá nézve a győzelem s hogy az élete függ tőle.

Nagyon fontos ránk nézve továbbá az a meggyőződés, hogy ha nem adjuk meg magunkat, vállalkozásunk föltétlenül sikerül. Erre nagy szükségünk van s ez igaz is, mert még ha a lehető legcsekélyebb hasznot húzzuk is belőle, akkor is nagyon gazdagok leszünk.
Attól ne féljetek, hogy az Úr szomjan hagy veszni benneteket, ha már egyszer Ő maga hívogat, hogy igyunk ebből a forrásból. Ezt már mondtam, de sokszor szeretném újra mondani, mert a bizalmatlanság miatt sokan elvesztik bátorságukat. Nem ismerik tapasztalatból az Úr jóságát, bár hitük eléggé tanúskodik róla. Mert nagyon sokat ér ha valaki már tapasztalta azt a bátorságot és gyöngédséget, amelyben az Úr ezen az úton részesíti az ember lelkét s ha látta, hogy tulajdonképpen Ő fedezi az útnak összes költségeit. Azért nem is csodálom, ha azok, akik ezt még nem tapasztalták, némi előzetes biztosítékot kívánnak a remélhető kamatra vonatkozólag. Ami ezt a kamatot illeti, tudjátok, hogy az Úr százat fizet egy után, már ezen földi élet folyamán, s hogy Ő mondja: „Kérjétek és megadatik nektek”. Ha nem hisztek Ő Szent Felségének, nővéreim, mikor ezeket ígéri az evangélium lapjain, akkor én hiába töröm a fejemet azon, hogy miképpen tudnám veletek elhitetni. Annyit azonban mégis mondok, hogy ha valaki még mindig kételkedik, próbálja meg. Mit veszít vele? Mert az az egy jó oldala megvan ennek az útnak, hogy többet kapunk rajta, mint amennyit kérünk, sőt többet, mint amennyit kívánni tudnánk. Ez határozottan úgy van; magamról tudom; s rátok, akik Isten jóvoltából ezt szintén tapasztaltátok, mint tanúkra hivatkozhatom.


Nincsenek megjegyzések: